Egyre nyilvánvalóbbá válik az az eddig is nyilvánvaló tény (szégyellem magam, hogy ez eddig elkerülte a figyelmemet), hogy a Nemzeti Együttműködés Rendszere... nos... nyert.
Az ellenzéknek nevezett strukturálatlan halmazadalom már évek óta folytatja gerillaharcát a Fidesz-rezsim ellen. Ez nagyjából annyit takar, hogy időnként kimennek az utcára kiabálgatni, kiereszteni a gőzt, mintha focsimeccsre mennének, időnként Gyurcsány kiáll hegyibeszédet mondani arról, hogy hogyan kell kormányozni, néha bedobják az ellenzéki összefogás ötletét, közben a Fidesz minden egyes intézkedését elmondják korruptnak, populistának és antidemokratikusnak, mindeközben félévi rendszerességgel hoznak létre új pártot, aki majd megbuktatja Orbánt. Tisztelet a kivételnek, nagyon kár, hogy nem ezek a kivételek formálják az ellenzéki közéletet. A Fidesz mindeközben bekebelezte mára tulajdonképpen a teljes médiát, maga körül vitatott forrásokból létrehozott egy gazdasági holdudvart, taktikusan kihasználva a migránsválságot Sorossal és Brüsszellel tartja lázban (és tartja meg stabilan) szavazóbázisát, ráadásul a politikájával az európai közéletre is meglepően nagy befolyást gyakorol.
Ebben a környezetben az ellenzék azért nem volt képes és nem képes semmi lényegeset elérni, mert nem a valóság talaján mozog. Folyton a kormányváltásról, Orbán eltakarításáról és a NER felszámolásáról beszél, miközben nem hajlandó tudomásul venni azt az egyszerű tényt, hogy a kormány velük szemben egy erős pozícióban van. Ha ezt tudomásul venné az ellenzék, akkor senki sem beszélne 2018-as kormányváltásról. A realitást persze lehet nem elhinni, lehet róla nem tudomást venni, körbe lehet magyarázni, de az ellenzéki politikusok és lelkes Orbángyűlölők büszkeségén és lelki békéjén kívül ennek nem sok területen lenne pozitív hozadéka. A tényekkel való szembenézés után pedig az ellenzék előtt három lehetséges út áll.
Az első út a gerillaháború folytatása, vagyis a NER győzelmének további tagadása, és a permanens próbálkozás annak megdöntésére. Ez jelen állapotban sajnos a legvalószínűbb forgatókönyv, és nagyjából annyi eredményt hozna, mint az elmúlt négy év.
A második út a kiegyezés, vagyis a NER győzelmének elismerése, és a NER-rel való együttműködés megkezdése. A NER-ben való részvétellel meg lehetne próbálni a populista sodródást konszolidáltabb irányokba rugdosni, akár egy kompromisszum részeként az Orbán-kormánynak a társadalomra nézve hosszú távon legkárosabb és legveszélyesebb tevékenységének, a gyűlöletkeltésnek gátat szabni. Kiváló kérdés, hogy mi az, amiről az ellenzék le tud mondani ezért cserébe, különös tekintettel arra, hogy az Orbán-kormánynak politikailag kifejezetten optimális az, ha van egy ellenzék, aki nyíltan ágál ellenük, de semmi tényleges veszélyt nem jelent rá nézve. Ettől eltekintve a kiegyezés továbbra is járható út, és igen, a NER-ben való részvételben benne van a részvállalás korrupt vagy antidemokratikus döntések meghozatalában is. A kiegyezés nem egy terülj-asztalka, le kell nyelni a felháborodást, be kell mocskolni a kezeket, ha ez kell ahhoz, hogy a jövőt az erőnkhöz mérten jobb irányba tereljük. Az ideák alapján történő politizálásra annak nincs lehetősége, akiből hiányzik az erő.
A harmadik út a beletörődés, vagyis a NER győzelmének elismerése, és szemhunyás az ámokfutása fölött. Alighanem a szavazók többsége már emellett döntött. Ez nem jelenti azt, hogy a sorsunkba is bele kell törődni, mert habár rendkívül lényeges tényező, az Országház nem a jövő alakításának egyetlen helyszíne. Egy egészséges országot, egy egészséges polgári társadalmat az egyéni tevékenységek, vállalkozások összessége hajt előre. Éppen ideje volna már, hogy az emberek ne a legvalószínűtlenebb helyről, a politikától várják a csodát, hanem saját maguktól és egymástól.
Akármi történjen is, hasznos ellenzéki munka csak az erőviszonyok elismerésével, és az annak megfelelő viselkedéssel valósulhat meg.
